Romák a munkaerőpiacon

Tanulmányunkban, mielőtt a munkaügyi diszkriminációk természetére és a jogi szabályozás kérdéseire rátérnénk, szeretnénk egy rövid körképet adni arról, hogyan alakult az elmúlt évtizedekben a roma társadalom helyzete a munkaerőpiacon.

A II. világháború idejére a magyarországi cigány népesség, melynek száma 200 ezer főre becsülhető, már döntő többségben letelepedett, s egyéb tekintetben is a hagyományos cigány életmódtól eltérő életvitelt folytatott.

Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány 2000-ben megjelent Jelentése[1] szerint a dualizmus idején ugyanis megkezdődött a hagyományos cigány mesterségek háttérbe szorulása, lassú elhalása. Az akkori idők gyors gazdasági növekedése és liberalizmusa miatt a mesterségüket vesztő cigányok azonban sikeresen tudtak megélhetést találni.

A két világháború között a régi foglalkozások eltűnése rohamossá vált, a válságokkal tarkított technikai, társadalmi fejlődéssel egyre kevésbé tudtak lépést tartani a cigányok. Súlyosbította a helyzetet az erős cigány bevándorlás a környező országokból, és a jóval kevesebb munkalehetőségen egyre több romának kellett osztoznia. Így anyagi, szociális, kulturális leszakadásuk a többségi társadalomtól rohamos ütemben gyorsult.

Helyzetük az 1944-es rezsim idején jelentősen súlyosbodott, a hatóságok radikális eszközökkel (átnevelés, civilizálás) akarták a „cigánykérdést” megoldani, ami végül népirtásba torkollott.

„A háború vége a cigányok számára mindenek előtt az életben maradást, a megsemmisítéstől való megmenekülést jelentette. Az 1947—48-ig tartó demokratikus időszak nagymértékben megváltoztatta a cigányságnak az egész társadalommal való viszonyát. Az 1944 előtti tekintélyelvű rendszer nem ismerte el egyenjogúnak a cigányokat, a demokrácia viszont az egyenjogúság elvét hirdette meg. Az újonnan létrejött — és a csendőrség szerepét vidéken felváltó — rendőrség ugyan a politikai harc eszközévé vált, de a faji vagy etnikai megkülönböztetés tiltott volt számára, személyi állománya miatt pedig társadalmi téren alapvetően szegénypárti volt.”[2]

A bekövetkező változások fent említett, egyértelműen pozitív hatásai mellett azonban gazdasági téren a romák súlyos veszteségeket szenvedtek el. A társadalmi változások eredményeképpen eltűntek azok a fogyasztói rétegek, melyek a tradicionális cigány foglalkozások (zenélés, különböző kézműves mesterségek, kereskedés) piacát jelentették. Ily módon a cigányság keményen megszenvedett történelmi tőkéje semmisült meg – mint ahogy a későbbiekben látni fogjuk - nem egyedülálló módon a XX. században.

Az EÖKIK már idézett Jelentése szerint az 1945 tavaszán megindult földosztás - amely véglegessé tette a földbirtokos osztály gazdasági és politikai uralmának megszűntét, a szegényparasztoknak és a mezőgazdasági nincsteleneknek juttatott földet – sem eredményezett javulást a romák számára. A földosztásból ugyanis a cigányok kimaradtak. Többségük nem is igényelt földet, de — ritka kivételektől eltekintve — azok a cigányok sem kaptak, akik igényeltek. Kevés volt a föld, s noha a cigány népesség harmadánál nagyobb része mezőgazdasági idénymunkából tartotta fenn magát, a földosztás során nem váltak földtulajdonossá. A földosztás, mely célja szerint a mezőgazdaságból élő szegények számára nyújtott volna előnyöket, a cigányok esetében nemcsak ezen előnyök elmaradásával járt, hanem jelentős hátrányokkal, mivel elvesztek számukra azok a munkaalkalmak, amelyeket a közép- és nagybirtokok nyújtottak.

A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején elindult egy ellentétes folyamat, mely gazdasági téren jelentős javulást eredményezett a romák számára. Az erőltetett iparosítás, mely egészen a nyolcvanas évek közepéig tartott, teljes foglalkoztatottságot, sőt túlfoglalkoztatottságot és munkaerőhiányt eredményezett a budapesti iparvidéken, az északi régióban és a Dunántúl nagy részén, és teljes foglalkoztatottságot megközelítő állapotot a keleti régióban és az Alföldön.[3]

A létrejövő új munkahelyek rengeteg, főleg szakképzetlen munkaerőt igényeltek, így a romák tömegei jutottak munkához.

Az 1971. évi országos cigánykutatás adatai szerint a munkaképes korú (15-59 éves) cigány férfiak 85 százaléka volt aktív kereső. Ez a szám – a közhiedelemmel ellentétben - csak igen kis mértékben maradt el a teljes férfi népességre vonatkozó arányszámtól (87 százalék). A nők esetében sokkal nagyobb különbségek mutatkoztak, az aktív korú (15-54 éves) roma nők 30 százaléka volt aktív kereső, míg a teljes női lakosságnak a 64 százaléka.[4] Ez a különbség elsősorban a tradicionális cigány családi modell (elsősorban a férfi a pénzkereső a családban, a nő feladata pedig a háztartásvezetés, gyermeknevelés) következménye volt.

A cigány férfiak foglalkoztatottsága az iparosodott régiókban volt a legelterjedtebb, míg az agrárrégiókban csekélyebb. A területi különbségek – melyek a mai Magyarországon is jellemzőek, bár más elosztásban – tehát már ebben az időszakban kialakultak.

Az ötvenes években induló, majd a következő évtizedben egyre nagyobb lendületet vevő iparosítás hatására a cigányság a mezőgazdaságból az ipar felé áramlott. Ezt a folyamatot csak erősítette az a tény, hogy a mezőgazdasági idényjellegű munkavégzésből mindig is csak igen szűkös megélhetésre jutott. Az iparosítás eredményeképpen a nagyszámú, és rendszeresen fizetett álláslehetőségeknek köszönhetően a romák vagyoni viszonyai rendezettebbek lettek, s sikeresen integrálódhattak a szocialista munkások sorába.

A fent említett tényezők azonban nem jelentették azt, hogy a mezőgazdasági idénymunkák ne játszottak volna nagy szerepet a cigányok megélhetésében. Sokszor amíg a család férfitagja a szocialista gyárak, üzemek, kohók, bányák valamelyikében dolgozott, a nők a mezőgazdaságban vállaltak alkalmi munkát. Gyakran azonban az egész család részt vett az idénymunkákban, így a jobb megélhetés elérése érdekében a cigány családok mind az iparban, mind a mezőgazdaságban munkát vállaltak, kielégítve ezzel a gazdaságban jelentkező, olcsó és szakképzetlen munkaerő iránti nagyfokú igényt.

A romák helyzete persze ebben az időszakban sem volt problémamentes, továbbra is igen nagy különbségek mutatkoztak a roma és a nem roma lakosság között. A cigány munkavállalók nagy része ugyanis az alsóbb társadalmi rétegekre jellemző, nem a legjobban fizetett munkát végezte.[5] Ennek oka az oktatásban megmutatkozó jelentős lemaradás volt,[6] ami még a mai napig is az egyik legfőbb okozója a romák munkanélküliségének.

Az 1971. évi kutatás után sem sokat változott a helyzet, még valamivel több, mint másfél évtizeden át folyt tovább az erőltetett iparosítás. Nemcsak megmaradt, hanem fokozódott a munkaerőhiány, tovább szaporodtak az új munkahelyek, olyan vidékeken is, amelyek 1971-ben még távol álltak a teljes foglalkoztatottságtól, és a nők számára is nagyobb számban álltak rendelkezésre munkahelyek. Ennek megfelelően a cigány nők is kezdtek rendszeres keresettel járó állandó munkát vállalni. A kereső nők aránya (szemben az 1971. évi 30 százalékkal) már a hetvenes években megközelítette, a nyolcvanas évek elején pedig felülmúlta az 50 százalékot.[7]

A nyolcvanas évek második felének gazdasági és politikai változásai azonban romboló erejű változásokat indukáltak. Minél inkább egyértelműbbé vált, hogy a mesterségesen generált ipari fejlődés mértéke nem tartható, annál több embert bocsátottak el munkahelyéről. A rendszerváltás sokkolóan hatott a magyar munkaerőpiacra. Tömegével kerültek utcára a szocialista nehéziparban foglalkoztatottak, az alacsony iskolai végzettségűek, a szakképzetlenek stb. A cigány társadalom pedig valamennyi társadalmi csoportnál jobban megszenvedte a változásokat.

Kertesi Gábor Cigány foglalkoztatás és munkanélküliség a rendszerváltás előtt és után című tanulmánya[8] szerint a roma társadalom elmúlt százéves történelme során a rendszerváltással másodszor vesztette el a létalapjait. Amíg azonban szerinte a tradicionális cigány közösségek felbomlása, a hagyományos mesterségek piacainak felszívódása a század első felében évtizedekig tartó, lassú fejlődés eredménye volt, amelyhez úgy-ahogy, hosszú távon a cigányság alkalmazkodni tudott, addig a rendszerváltás nyomában megjelenő tömeges munkanélküliség pár év leforgása alatt, viharos sebességgel tette semmissé a lassú modernizációs folyamatnak szinte minden eredményét. Nem kétséges, fejti ki, hogy a roma társadalom integrálódása nagyrészt illuzórikus volt: a szocializmus torz modernizációja által kínált (munka)lehetőségek hosszú távon nem bizonyultak tartósnak. A társadalmi felemelkedés azonban valódi volt: társadalmon kívüli emberek kerültek be nagy tömegben a társadalomba, még ha annak legalacsonyabb rétegébe is.

A rendszerváltást követő munkanélküliségi hullám legelőször a romákat érintette tömegesen, ők kerültek ki legnagyobb számban a munkaerőpiacról, és nekik jelentette (és jelenti ma is) a legnagyobb nehézséget az új, piaci viszonyokhoz való alkalmazkodás. Mindez összefügg azzal, hogy mindenekelőtt az alacsony iskolai végzettséggel is betölthető, szakképzettséget nem igénylő munkahelyek szűntek meg, ahol a roma népesség többsége korábban dolgozott.

Az 1993-as országos cigány vizsgálat során felvett adatokból megállapítható, hogy az év végére a teljes népességen belül a foglalkoztatottak aránya 65 százalék volt, addig a romáké mindössze 24 százalék. Ezen belül az aktív korú férfiaknál a foglalkoztatottak aránya a teljes népességben 64, a cigányoknál 29 százalék volt. A nőknél még nagyobb volt a különbség. Országosan a 15-54 éves nők 66 százaléka, a cigány nők 15 százaléka volt foglalkoztatott.[9]

A 2003. évi országos cigány felmérés idején a 15-74 éves roma népesség 21 százaléka volt foglalkoztatott, szemben az 1993. évi 22 százalékkal. A férfi népességből a foglalkoztatottak aránya 28 százalék, szemben az 1993-as 28,5 százalékkal. A női népességből 15 százalék a foglalkoztatott, ugyanúgy, mint 1993-ban. Országosan 2003. I. negyedévében a 15-74 éves népesség 49,98 százaléka, a férfiak 56,5 , a nők 43,7 százaléka volt foglalkoztatott. Láthatjuk tehát, hogy a jó tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest nem számottevő az eltérés.[10]

A roma lakosság munkaerő-piaci sikertelenségének több oka van. A legfontosabb tényező az alacsony képzettség, illetve szakképzettség. Manapság közhelyszámba megy, hogy az iskolai végzettség az egyik legfőbb mobilitási csatorna, mely egyre fontosabb szerepet játszik a munkahelyek elosztásában és a keresetek alakulásában. Bár az általános iskola elvégzése terén javultak az arányok, ez a romák munkaerő-piaci helyzetén nem sokat segít. A Delphoi Consulting 2000-ben A magyarországi roma népesség foglakoztatottsága címen közzétett szakirodalmi recenziója szerint, ha egy adott iskolaszintet már szinte mindenki elvégez, akkor ez a teljesítmény semmilyen hatással nem lesz azokra a társadalmi különbségekre, amelyek a későbbiek során jelentkeznek a népességben.[11] Tehát az iskolai bizonyítvány veszít jelentőségéből. Magasabb iskolai szinten pedig a mai napig nem tapasztalható számottevő javulás a romák helyzetében. A cigány - nem cigány távolság nőtt a továbbtanulás, a középiskolába jutás tekintetében. A három továbbtanulási út közül csak a szakmunkásképző nyílt meg a romák előtt, ami pedig tudvalevőleg zsákutca a magyar oktatási rendszerben.

Az iskolai végzettségen kívül további problémát jelentenek a területi egyenlőtlenségek. A roma népesség lakóhelyét tekintve az ország válságrégióiban koncentrálódik, ahol egyébként is országosan a legmagasabb a munkanélküliek aránya. Kemény István és Janky Béla a 2003. évi cigánykutatás alapján készített tanulmánya[12] 1993-as adatokra támaszkodva kifejti, hogy kevés roma él Fejér, Komárom-Esztergom, Vas, Veszprém és Győr-Moson-Sopron megyében, s pontosan ezekben a megyékben a legkisebb a munkanélküliség is. Ezzel szemben, írják, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Nógrád, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Hajdú-Bihar, valamint Baranya és Sopron megyében jelentős a roma lakosság száma. A tapasztalatok szerint többé-kevésbé ezek a területek a legelmaradottabbak a munkaerő-piacon is. Ha megvizsgáljuk a fenti felsorolást, az is nyilvánvalóvá válik, hogy ezek azok a megyék, ahol a szocialista rendszerben a kényszer-iparosításnak a legnagyobb hatása volt, ahol a legtöbb nehézipari üzem jött létre, s amelyek a rendszerváltozás után gyorsan tönkrementek. A munkanélküliségi ráta például 1993-ban az építőiparban az országos átlagnak csaknem a duplája volt.

Nem csak a megyék szintjén érvényesül azonban a területi egyenlőtlenségek problematikája. A cigányságnak csaknem harmada él az álláslehetőségeket leginkább nélkülöző kistelepüléseken, így őket jobban sújtják a településtípusok közötti munkaerő-piaci egyenlőtlenségek. „A hátrányos helyzetű elmaradott községekből ráadásul szinte lehetetlen az elvándorlás. A térség kilátástalan helyzete miatt nagyon alacsonyak az ingatlanárak, az elköltözni vágyók többségének az egyetlen vagyona pedig az ingatlan, amelyben él. Ennek piaci értéke azonban meg sem közelíti a fejlettebb települések árait, így a válságrégiók kistelepüléseinek lakói röghöz kötöttek, más lehetőségek híján örökre a nyomor foglyai maradnak. Minél nagyobb egy településen a cigányok aránya, annál többen vándorolnak el a nem romák közül. Ez elsősorban két tényezőnek tudható be: egyrészt a magasabb iskolai végzettség növeli az elvándorlás lehetőségét, mert nagyobb a valószínűsége, hogy egy kedvezőbb helyzetben lévő településen sikerül megfelelő munkát találni; másrészt a migráció inkább a fiatalokra és egyedülállókra jellemző. A romák többsége azonban nagycsaládos, s mint tudjuk, iskolai végzettség tekintetében kiemelten hátrányos helyzetű. A képet még tovább rontja az, hogy az alacsony ingatlanárak vonzóak a munkanélküli cigányok számára, ezért nagy számban vándorolnak be az elmaradott régiók községeibe.”[13]  Ilyen módon a válságkörzetekben a romák aránya csak egyre nagyobb lesz, ami a cigány népesség leszakadását csak még inkább növeli.