2010. május 26-án, szerdán elhunyt Furmann Imre, az Egyenlő Bánásmód Hatóság elnökhelyettese, a Másság Alapítvány kurátora, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI) volt igazgatója, temetésére 2010. június 2.-án 11 órakor kerül sor, a miskolci Szentpéteri-kapui temetőben.

Vajda Éva újságíró nekrológja a Bővebben... után.

Interjú helyett, egy interjú elé

Nagyon szerettem volna Furmann Imrével személyesen beszélgetni, a szemébe nézni. Még egyszer, utoljára. Önző módon saját magam miatt. Nem csak neki, lehet, hogy nekem is ez lett volna az utolsó interjúm.

Amikor egy régi ismerősöm, Imre kollégája felhívott, volna-e kedvem egy beszélgetéshez, éppen a négyhónapos gyerekemmel a karomon botorkáltam a hóban, a gyerekorvostól jövet, ahová oltásért mentünk. S bár már egy ideje azt éreztem, hogy nem akarok újságot írni, mert semmi újat nem tudok meg, s nem tudok már változtatni vagy jobbítani a világon, pedig húsz esztendővel ezelőtt azért akartam újságíró lenni, hogy Magyarország egy jobb ország legyen, most mégis rögtön igent mondtam. Csak annyit tudtam róla hirtelen felidézni, hogy Furmann Imre elkötelezett jogvédő, s az egyik nagy rendszerváltó. Engem pedig érdekelnek a rendszerváltók, hogy vajon ők is olyan csalódottak-e mint én, amiért az elmúlt húsz esztendőből az jött ki, amit ma látunk, érzékelünk, nap mint nap a bőrünkön tapasztalunk. A kiábrándult fásultságot, a mindent átitató korrupciót, a demokratikus intézmények gyengeségét, a társadalmi kettészakadást és kettéosztottságot, a leszakadást és a romaellenességet, a recsegő-ropogó régi struktúrák túlélését. 

A személyes találkozó nagy betegsége miatt már nem jött létre, pedig ugyancsak készültünk rá Varró Szilvia kolléganőmmel, akinek végül írásban feltett pontos és lényegre törő kérdéseire a távozni készülő Furmann őszinte, a különböző korábbi interjúival és írásaival összhangban lévő válaszokat adott. (Az interjút, amely megjelent a Népszabadság 2010. február 20.-i számában, itt olvashatják: http://nol.hu/lap/hetvege/20100220-egy_talpas_magyarorszagrol)

Keveseknek adatik meg, hogy önmagukkal azonosak maradjanak egészen az utolsó pillanatig, s talán még kevesebben vannak, akik hajlandóak tenni is azért, hogy ez így legyen. Furmann Imre ezen kevesek közé tartozik. Az is számít, írja Szilvinek, hogy mikor hal meg az ember, de az is, hogy hogyan. Csak egy olyan ember mond ki ilyet, aki az életét is úgy élte, hogy végig tudta ezt. Megrázó, ahogyan a fia haláláról nyilatkozik: szülőként elképzelni sem tudom, hogyan tudott túljutni azon a fájdalmon, hogy el kellett temetnie egyetlen gyermekét, és hogyan tudott még ezután is, nagybetegen, jogvédőként más emberek ügyeiért tovább dolgozni. Ehhez képest a 20 évvel a rendszerváltás utáni állapotok okozta csalódás talán el is törpül, bár jogvédőként nem lehetett könnyű megélnie, hogy a romaellenesség fellángolása tavaly több ártatlan ember meggyilkolásához vezetett. Mégis, talán az önmagával és a világgal való bölcs megbékélését mutatja, mikor az interjúban azt mondja, mindent ugyanúgy tenne, és mindent másképp.

A rendszerváltásról így írt 1999-ben, a Beszélőben: „Lakiteleken 1987. szeptember 27-én 181-en jöttünk össze. Forgatom a találkozóról kiadott könyvet: remek anyag, idônként belefelejtkezem a felszólalások olvasásába. Olvasom a résztvevôk névsorát, és kipipálom, hogy a felszólalók közül mennyien lettek késôbb az MDF tagjai. Nos: 41-en szólaltak fel, írásban 9-en adták be a felszólalásukat. Az ötven ember közül húszan léptek be utóbb az MDF-be. A 181 résztvevô is különbözô politikai alakzatokban találta meg a helyét késôbb. És ez talán így van rendjén. Persze ebben nem vagyok biztos. De ez már egy másik történet. Lakitelek szép volt és jó volt. Romantikus idôk jöttek utána, izgalmas idôk. Jó volt bekerülni a „nagypolitikába”, és jó volt kiszállni. Lezsák egyszer, évek múlva azt mondta, hogy a sátrat nem lehet újra felállítani.”

Tíz évvel később, 2009-ben így ír ugyanerről a 168 Órában: „Nehéz kapaszkodókat találni. Benne voltam a folyamatban, s most, húsz év után, tükör által homályosan, kívülről kellene néznem az egészet. Lehetetlen, hogy érzéseimbe ne keveredjenek a jelen történései. Vágott seb mellett géz, só és ecet. Állok az Oktogonon. (…) A színházak táján illatszereket hoz orromba a szél. Megállok a sarkon, a Lengyel Intézetnél. Csengey Dénes 1988-ban kiadott egy lemezt Cseh Tamással. Mélyrepülés, ez volt a címe. Mit is akartunk, teszi fel a kérdést a főhős, és válaszol is: országot, házat, hazát, felkavaró, szertelen életet.”

Jó lett volna még arról kifaggatnia, hogy mit is gondol erről a bizonyos másik történetről, és a sátorállításról. Furmann Imre, számomra a rendszerváltás egyik szimbolikus alakja, úttörő volt, abban is, amit csinált, és abban is, ahogyan élt. Hagyatékul, és talán reménységül itt marad nekünk egy igaz ember felkavaró, szertelen és ugyanakkor példaértékű életének lenyomata.

Vajda Éva