S. Ernõ ügye

S. Ernõ huszonkét éves roma fiatalember hosszú évek óta zenészként is dolgozik.  2005. augusztus 5-én este a Kalyi Jag Karavánnal a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei D. községben lépett fel. A mûsor este tizenegyig tartott majd a fellépõk és a közönség körülbelül éjjel egyig együtt mulattak. Ekkor S. Ernõ és három utasa visszaindult Budapestre, ahol utolsóként R. Jolánt reggel negyed ötkor tette ki fõvárosi lakásánál. Több mint egy hónappal késõbb S. Ernõt elõállították a kerületi rendõrkapitányságon, majd pedig õt és barátját, A. Lászlót elõzetes letartóztatásba helyezték, egy olyan csoportosan elkövetett rablással gyanúsítva õket, amelyet akkor követtek el, amikor S. Ernõ éppen D. községbõl tartott hazafelé. Mindkét fiatalember következetesen tagadta és tagadja azóta is a bûncselekmény elkövetését. Ártatlanságuk mellett szól számos bizonyíték is, az ügyben eljáró Pesti Központi Kerületi Bíróság azonban 2006. június 26-án hozott elsõ fokú ítéletében négy év szabadságvesztésre ítélte õket. A másodfokú tárgyalásra 2007. februárjában kerül sor. A két fiatalember a következõ tárgyalásig összesen több, mint másfél évet fog elõzetes letartóztatásban tölteni.

2005. augusztus 6-án hajnali három és négy között a budapesti Keleti pályaudvar aluljárójában a BKV-pénztár elõtt üldögélt, és italozott B. Ferenc, az élettársa, P. Józsefné és J. István. Ekkor odalépett hozzájuk egy három felnõttbõl és két gyermekbõl álló roma család. Egyikük tüzet kért B. Ferenctõl, majd szó nélkül arcon ütötte, és mindhárman rugdalni, bántalmazni kezdték a férfit. Letépték arany nyakláncát, óráját, és elmenekültek a helyszínrõl. Az erõsen ittas állapotban lévõ társaság is elindult hazafelé, de a lakásba érve P. Józsefné kijelentette, hogy ezt nem hagyja annyiban és elment rendõrt keresni. A rendõrök hamarosan meg is érkeztek, és rendõri jelentésben rögzítették a tényeket.

Az események után egy hónappal, 2006. augusztus 6-áról 7-ére virradó éjjel S. Ernõ és A. László az erzsébetvárosi Rózsák terén egy autóban ülve hangosan zenét hallgattak, és lányokkal beszélgettek. Egy rendõrjárõr páros lehalkíttatta velük a rádiót, S. Ernõ pedig viccelõdve megadta nekik a telefonszámát, hogy hívják, ha muzsikálni kell. Az egyik járõr késõbb a kapitányságon úgy találta, hogy egy (a pályaudvari rablás miatt) körözés alatt álló személy leírása illik rá, ezért szeptember 17-én elõállították a fiút és barátját, majd meggyanúsították õket a rablás elkövetésével, és mindkettejüket elõzetes letartóztatásba helyezték. Itt kell megjegyeznünk, hogy a két fiatalember, de különösen S. Ernõ olyan „általános" roma rasszjegyekkel ill. megjelenéssel rendelkezik - közepesen erõs testalkat, sötét haj, barna bõrszín - amely alapján a szóban forgó személyleírás rajta kívül még számos hasonló életkorú és megjelenésû roma fiatalemberre ráillett volna.

S. Ernõ és letartóztatott társa az elsõ pillanattól következetesen tagadták a bûncselekmény elkövetését, és abban is következetesek voltak, hogy az elkövetés éjszakáján egyikük a bûncselekmény elkövetésétõl több száz kilométer távolságban zenélt egy fesztiválon, míg a másik otthon aludt a lakásában. S. Ernõ védekezését számos tanú támasztotta alá, többek között az a roma asszony, akinél a társaság aznap éjjel indulás elõtt vacsorázott. Õ úgy nyilatkozott a tárgyaláson, hogy tõlük körülbelül hajnali egy órakor indultak el két autóval a budapesti vendégek, akik elõtt ekkor körülbelül háromszáz kilométernyi út állt. A d.-i asszony által elmondottakat támasztották alá azok a tanúk is, akik együtt utaztak a terhelttel. Az egyik asszony például következetesen állította, hogy reggel negyed öt és fél öt között tette ki õt pesterzsébeti lakásán a gyanúsított. S. Ernõékkel együtt indult el D-bõl F. Zsolt is egy másik autóval, és a tanú elmondása szerint többször beszéltek egymással telefonon útközben.

A bírósági eljárás során beszerzésre került a terhelt telefonjának úgynevezett cellainformációja is, amely objektív bizonyítékként azt mutatja meg, hogy az adott telefonszámú telefont melyik adótorony körzetében használják. Ennek alapján tényként lehet megállapítani, hogy 0 óra 54 perckor még D. községben használták a telefont, 4 óra 19 perckor pedig már Budapesten.

Mindeközben - ahogy azt késõbb tanúvallomások is megerõsítették -, a másik vádlott, A. László otthon aludt, felesége mellett. A bíróság ezt a momentumot késõbb úgy értékelte, hogy a két vádlott korábban is megbeszélhette a találkozót az éjszaka közepére a Keleti Pályaudvaron, így egyáltalán nem kizárt, hogy õk követték el  a bûncselekményt.

A terheltek mellett szólt ugyanakkor az a tény is, hogy egyikõjük sem dohányzik, és ezt több tanú is alátámasztotta. A fiatalemberek jelenleg is nem dohányzó zárkában vannak elhelyezve. Ugyanakkor, a sértettek úgy nyilatkoztak, hogy az elkövetõk dohányoztak, és a konfliktus is úgy kezdõdött, hogy egyikük tüzet kért.

A sértettek az eljárás során számos egymásnak és önmaguknak is ellentmondó vallomást tettek, a bíróság mégis az õ vallomásaikat „erõsebbnek" ítélte meg, mint annak a számos tanúnak a vallomását, akik a két roma fiatalember alibijét támasztották alá. Azt tényként lehet rögzíteni, hogy a sértett és társai italozó életmódú, kvázi hajléktalan személyek, akik a támadáskor is éppen söröztek, és saját elmondásuk szerint is igen erõsen ittas állapotban voltak. A büntetõeljárás során végig nyitva maradt az a kérdés, hogy valóban hárman voltak-e jelen a támadáskor, mivel egyikük, J. István a támadás éjszakáján a lakására kiérkezõ rendõr által felvett jegyzõkönyv szerint úgy nyilatkozott, hogy B. Ferenc sértett és P. Józsefné a rablás után mentek fel hozzá, hogy a véresre vert B. Ferenc rendbe hozhassa magát, ám õ maga nem volt lent az aluljáróban. Késõbb viszont egyike lett a felismerõ tanúknak, bár sem az elkövetõk ruházatára, sem az aluljáró fényviszonyaira nem emlékezett pontosan. A bíróságon utóbb elmondta, hogy õ valójában távolabbról szemlélte az eseményeket, és ma már inkább úgy gondolja, hogy mégsem a két terhelt fiatalember volt a támadó. A bíróság álláspontja szerint azonban nem valószínû, hogy közel egy év elmúltával javult volna J. István memóriája, és inkább az õsszel a rendõrségen tett felismerõ vallomásainak adott hitelt. Arra viszont nem tért ki az eljáró bíró, hogy ha a támadás napján J. István azt mondta a rendõrnek, hogy nem volt jelen a bûncselekmény helyszínén, akkor e tekintetben miért azt a jóval késõbbi, a már letartóztatott terhelteket felismerõ vallomását vette figyelembe, amelyik szerint mégis ott volt - igaz, kicsit messzebb állt.

Az is tény, ahogy arról már volt szó, hogy a sértett és társai - általuk sem vitatottan - komoly alkoholos befolyás alatt álltak a cselekmény elkövetésekor, olyannyira, hogy nem tudták pontosan leírni sem a támadók számát és nemét, valamint az állításuk szerint velük lévõ gyermekek helyzetét, életkorát sem. A sértettõl állítólag elrabolt ékszereket nem találták meg késõbb S.-éknél, és az érték vonatkozásában is ellentmondásba került B. Ferenc. Az elkövetõk állítólagos harmadik társa azóta sincs meg, pedig abban teljesen bizonyos a sértetti oldal, hogy három támadó volt. Ez azért is rendkívül érdekes mozzanata az ügynek, mert a két fiatalembert csoportosan elkövetett rablás bûntettében marasztalta el a bíróság, az ítélet ugyanakkor nem ad választ arra, hogy vajon kikbõl állt ez az állítólagos csoport, még csak kísérletet sem tesz annak feloldására az indokolás során a bíró, hogy a két vádlott hogyan alkotott csoportot, ha pedig nem ketten voltak, kik lehettek a többiek.[1]

A vád legfontosabb pillérei a sértett és társainak felismerõ tanúvallomásai voltak. A sértettek minden kétséget kizáróan felismerték a terhelteket a számukra a nyomozóhatóság által bemutatott négy különbözõ portré alapján. Ezen perdöntõ bizonyítékkal kapcsolatban is felmerülnek azonban aggályok, ugyanis három-három sötét, tónusszegény kép mellett mindig egy-egy világos, jóval kontrasztosabb arc szerepelt a fotókon: S. Ernõ és A. László fotója. A sértett B. Ferenc és két társa pedig rendre ráböktek a sorból feltûnõen kilógó portrékra, ahogy az ember kiválasztja általában a kakukktojást is egy olyan feladat során, amikor egy bizonyos sorban az oda nem illõ elemet kell megtalálnia. A szembesítéskor ezek után nem túl meglepõ módon újfent felismerték támadóikat a sértettek. Igaz, ebben annak is lehetett némi szerepe, hogy a különbözõ idõszakban, de mindkét férfival élettársi kapcsolatban álló, a két emberre láthatóan nagy befolyással bíró P. Józsefné általi sikeres felismerésrõl - vagyis, hogy az asszony a két fiatalemberben felismerte a támadókat - az egyik rendõr a rendõrség folyosóján olyannyira hangosan számolt be egy kollégájának, hogy azt (a szembesítés elõtt) a két férfi is jól hallhatta.

Az ügyben S. Ernõ édesapja kereste meg Irodánkat az elsõ fokú eljárás során, a segítségünket kérve. Mivel Irodánk általában tartózkodik attól, hogy büntetõeljárás során a terhelt meghatalmazásából képviseletet lássunk el, kezdetben bizonyos távolságtartással kezeltük az ügyet. Az idõközben megkeresett, S. Ernõ védelmét ellátó ügyvéd azonban megerõsítette a család feltevését, hogy megkérdõjelezhetõ az ügyben eljáró bíró elfogulatlansága. A jogi képviselõ többek között arról tájékoztatott bennünket, hogy bizonyítási indítványait indokolás nélkül sorra elutasítja a bíróság. Számos általa meghallgatni kért tanú beidézése maradt el, ami azért is érthetetlen, mert valamennyien a terheltek ártatlanságát tudták volna bizonyítani, illetve az alibire vonatkozó vallomásaikat megerõsíteni. A tanúk között szerepelt például annak a nyíregyházi benzinkútnak a kezelõje, amely benzinkút mellett a bûncselekmény elkövetésének éjszakáján megálltak S. Ernõék kávézni. A benzinkutas meghallgatását és a kút biztonsági kameráinak felvételét is szerették volna bizonyítékként felhasználni a terhelt védelmében, azonban ezen indítványok már a nyomozati szakban is elutasításra kerültek. A bíróság azzal indokolta a védõ újbóli kérelmének elutasítását, hogy ennyi idõ távlatából már nem emlékezhet a tanú a vádlottra. Az, hogy ezt a feltételezést mire alapozta a bíróság, végül nem derült ki. A benzinkutas meghallgatásának egyébként azért lett volna jelentõsége, mert ebbõl kiderülhetett volna, hogy a bûncselekmény elkövetésének feltételezett idõpontját megelõzõen nem sokkal S. Ernõ még több mint kétszáz kilométerre tartózkodott a fõvárostól. Egy újságíró egyébként az elsõfokú tárgyalást követõen megkereste a szóban forgó benzinkutast, aki a bíró feltevésével ellentétben emlékezett a fiatalemberre, és nagyjából arra az idõpontra is, amikor a jókedvû roma társaság aznap éjjel a kútnál megállt kávézni.[2]

Ugyancsak nem került sor annak a középkorú nõnek a meghallgatására sem, akivel szemben ugyanakkor - 2005. augusztus 5-én éjjel - kísértetiesen hasonló támadást követtek el, ugyanazon a helyszínen, a pályaudvar aluljárójában. Tõle is tüzet kértek az elkövetõk, akik szintén hárman voltak, ill. gyerekek is tartózkodtak a társaságukban. A nyomozati szakban ugyan meghallgatták az illetõ hölgyet, aki kategorikusan kijelentette, hogy nem S. Ernõék voltak a támadói.  Elgondolkodtató tehát, mennyire életszerû az, hogy egy idõben, egy helyen két tökéletesen megegyezõ módszerekkel dolgozó banda tevékenykedjen. Az S. Ernõék ügyében eljáró bíróság azonban a védõ ezen érvelését nem osztotta, mivel nem látott összefüggést a két eset között, így ezt a bizonyítási indítványt is elutasította.

Irodánk az elsõfokú eljárás utolsó, egész napos tárgyalásán már megfigyelõként vett részt. Az esetet egyébként rendkívül nagy sajtónyilvánosság övezte. Nem túlzás azt állítani, hogy a hallgatóság sorai közt ülõ jogvédõk és újságírók mind azon az állásponton voltak, hogy a szóban forgó ügy tényállása olyannyira nincs tisztázva, a sértett és a sértettel együtt lévõ két tanú vallomásai annyira ellentmondásosak és nem világosak, végezetül a terheltek ártatlansága mellett elhangzó tanúvallomások ezzel szemben olyan egybehangzóak, hogy ha másért nem, de bizonyítottság hiányában fel kell menteni a két fiatalembert. Mindezek mellett a terheltek büntetlen elõélete, korábbi normális, átlagos életvitele, rendezett vagyoni és társadalmi helyzete is azt az érzést erõsítette mindenkiben, hogy teljes egészében hiányzik a motivációja is annak, hogy õk ezt a bûncselekményt elkövették volna. Mindkét fiatalember házasságban él, kisgyermekük van, munkahellyel rendelkeznek, vagyoni helyzetük, családi állapotuk minden szempontból rendezett. S Ernõ hivatásszerûen zenél egy népszerû roma együttesben, amely együttes aznap éjjel is vidéki koncertet adott. A 2006. június 26-án megtartott folytatólagos tárgyaláson a bíróság azonban a két vádlottat bûnösnek találta csoportosan elkövetett rablás büntettében, és ezért õket négyévi börtönbüntetésre, és négyévi közügyektõl való eltiltásra ítélte.

Bár bíróság az ítélethirdetés során szóbeli indokolását azzal kezdte, hogy "a bíróságban szemernyi kétség sem maradt, hogy a rablást önök követték el"[3], arra azonban nem derült fény, hogy ezen mély meggyõzõdés ellenére vajon miért négy év börtönbüntetést szabtak ki egy olyan bûncselekmény miatt, amelynek büntetési tétele egyébként öttõl tíz évig terjed. Nem mintha bárki azt kívánta volna, hogy a két fiatalembert még súlyosabban ítéljék el, azonban elgondolkodtató, hogy ha valóban bûnösek a terhükre rótt bûncselekmény elkövetésében, vajon miért alkalmazott a bíróság ilyen „enyhe" szankciót. Ha viszont mégis vannak a bíróságnak is kétségei a vádlottak bûnösségét illetõen, az eljáró bíró vajon miért utasította el sorra a védõ bizonyítási indítványait, és miért nem áldozott több idõt, energiát a tényállás tisztázására?

A véleményünk szerint meglehetõsen zavaros, több sebbõl is vérzõ ítélet arra sem ad magyarázatot, hogy vajon milyen indítékok vezették arra a két jól szituált, büntetlen elõéletû fiatalt, hogy egy ilyen jellegû erõszakos cselekményt kövessenek el egy olyan éjszakán, amikor egyikõjük több száz kilométert vezetett, ill. még egy fellépése is volt egy fesztiválon. A bíróság ezzel kapcsolatban egyébként mindössze ennyit mond az ítélet indokolásában: „ Az, hogy a cselekményre mi motiválta az egyébként kifogástalan életvezetésû, jó anyagi körülmények között élõ vádlottakat, a bizonyítási eljárás során nem derült ki. De hogy a nyilvánvalóan szándékos cselekményt a vádlottak követték el (...), az minden kétséget kizáró módon megállapítható volt."[4] Rejtély az is, hogy S. Ernõ hogyan érhetett fel a Budapesttõl körülbelül háromszáz kilométerre lévõ D-bõl két óra alatt a fõvárosba úgy, hogy közvetlen utána találkozzon a barátjával, A. Lászlóval, és egy ismeretlen személlyel abból a célból, hogy elkövessenek egy csoportos rablást. A terheltek ártatlanságát alátámasztó vallomásokat azzal az indokkal zárták ki a bizonyítékok körébõl a bíróság, hogy a tanúk összebeszélhettek. Érdekes, hogy ugyanezt nem feltételezte a sértetti oldalon megszólaló tanúkról, ahol szintén ismerték egymást a tanúk, és az eljárás során többször is egymásnak és saját maguknak is ellentmondó nyilatkozatokat tettek.

Az ítéletet az ügyész elfogadta, a védelem felmentésért fellebbezett. Az ítélethirdetés után a védõk indítványozták a terheltek szabadlábra helyezését, amelyet a bíróság elutasított, így a két fiatalember, összesen kb. másfél évet tölt majd elõzetes letartóztatásban a másodfokú tárgyalásig egy olyan cselekmény miatt, amelynek elkövetését tagadják, és amelynek elkövetésének idejére mindketten több tanú által megerõsített alibivel rendelkeznek.

A másodfokú tárgyalást 2007. február 7-ére tûzte ki a Fõvárosi Bíróság.

Az eljárás során S. Ernõt dr. Zárai Aranka ügyvéd képviseli a család és Irodánk közös megbízása alapján.

[1] A Btk. 137. § 13. pontja szerint csoportosan követik el a bûncselekményt, ha az elkövetésben legalább három ember vesz részt. A Btk. 321. § (1) szerint, aki idegen dolgot jogtalan eltulajdonítás végett úgy vesz el mástól, hogy evégbõl valaki ellen erõszakot avagy élet vagy testi épség elleni közvetlen fenyegetést alkalmaz, illetõleg valakit öntudatlan vagy védekezésre képtelen állapotba helyez, bûntettet követ el, és két évtõl nyolc évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ. A (3) bekezdés (a) pontja szerint a büntetés öt évtõl tíz évig terjedõ szabadságvesztés, ha a rablást bûnszövetségben vagy csoportosan követi el.

[2] Az esetrõl a Magyar Narancs c. hetilap számolt be 2006. július 6-i számában (Miklósi Gábor: Szemernyi kétség: Setét Ernõ és Adu László a bíróság elõtt

(http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=13335/).

[3] A Pesti Központi Kerületi Bíróság az ügyben 16.B.VII.35.932/2005/33. számon hozott ítéletet az ügyben.

[4] Részlet a fenti ítéletbõl.